Őszvég. Az ilyenkor szokásos köd lepi be a Berettyó mentét. November végi túránkon a Berettyó-Kőrösvidéken jártunk Szentpéterszeg és Gáborján térségében.
Egykoron a pleisztocén időszakban nagy víz- és üledékgyűjtő volt e táj. Sőt erre folyt az Ős- Tisza is, egészen kb. 15-20 ezer évvel ezelőttig, amikor is a Bodrogköz és a Rétköz süllyedése, valamint a Nyírség emelkedése miatt Észak felé kanyarodott, és folyt tovább a mai medrének irányában. Ez után már vizenyős rétek és lápok alkották a tájképet, melyet a múlt nagy vízrendezési átalakításai (lecsapolások, folyószabályozások) is csak kismértékben érintettek. A táj mára régi folyómedrekkel tarkított, kissé hullámos síksággá vált.
Úticélunk a Berettyó töltésén értük el, ami a Hencida melletti Csere- erdő volt, melyet vegetációs időszakban érdemes felkeresni, hiszen ez a sziki tölgyes botanikai érdekességeket rejt. Egyébként a Hortobágyi Nemzeti Park Természetvédelmi Területe. Itt már tájhatáron vagyunk, hiszen a Berettyótól délre már a Bihari-sík nyúlik el.
A „berekkel szegélyezett folyó” (Innen eredeztethető a mai Berettyó szó) mellett tartott utunk a Szentpéterszeg melletti horgásztóhoz, ahol Alföldi Kéktúra pecsételőhely fogadott bennünket. A messziben egy magányos fa tetejéről, majd a magasból a nagy köd miatt azonosíthatatlan ragadozó madár figyelte lépteinket, a szántók menti fasorok közelében pedig itt- ott nyulak és őzek tűntek elő a csak nagyon lassan felszakadozó homályból. Túránk vége felé a falut elhagyva egykori vízfolyások feltöltött medrein át és legelőkön keresztül vitt vissza az utunk Gáborjánig,- egy marhacsordát és az azt őrző terelőkutyákat nagy ívben megkerülve,- de még mindig kissé ködben…